| abstract
| - A gazdasági és pénzügyi válság alaposan próbára tett számos, hosszú ideje elfogadott közgazdasági tételt. A közgazdászok nagy része ugyanakkor alkalmatlannak bizonyult arra, hogy időben észrevegye a közeledő válság jeleit, ez pedig súlyos aggályokra adhat okot. A gazdasági viselkedéstan (behavioral economics) követői például gyakran hangoztatják, hogy a piaci résztvevők gyakran úgy viselkednek, ami nem hozható könnyen összhangba a racionalitással. A modern információs közgazdaságtanban azt is kimutatták, hogy a piacok lehetnek ugyan kompetitívek, de szinte soha nem hatékonyak, amikor az információ tökéletlen vagy aszimmetrikus módon áll rendelkezésre (egyesek tudnak valamit, amit mások nem), ami lényegében mindig így van. Kutatások hosszú sora igazolta, hogy az úgynevezett „racionális várakozások” elvének alkalmazásával sem szavatolható a piacok stabilitása, mert árbuborékok ilyen körülmények között is kialakulhatnak. A válság emellett arra is szolgáltatott bőven bizonyítékot, hogy a befektetők távolról sem tanúsítanak racionális magatartást. Az a feltételezés, hogy az összes befektető számára azonos minőségű és szintű információ áll rendelkezésre, már a bajok bekövetkezte előtt hibásnak bizonyult. Az is tény ugyanakkor, hogy a közgazdászszakmán belül az eszmék jóval változatosabbak, mint azt általában tudni vélik. Az idei, 2009-es közgazdasági Nobel-díjat két olyan kutató kapta, aki az életművével alternatív megközelítési módokat tárt fel. A közgazdaságtan az eszmék bőségét hozta a felszínre, amelyek jelentős hányada szól arról, hogy a piacok nem szükségszerűen hatékonyak és stabilak. Egy további, hasonló megállapítás szerint a gazdaság és a társadalom nem írható le pontosan a közgazdászok többsége által használt kompetitív egyensúly standard modelljével. A válság egyrészt a szabályozás iránti igény újragondolására késztetett, de hasonló ösztönzést adott alternatív értelmezési módok feltárására is. Ezekkel részint jobban meg lehet érteni, miként működik a komplex gazdasági rendszerünk, részint pedig ki lehet munkálni a legutóbbi zavarok megismétlődésének megelőzésére alkalmas gazdaságpolitikai eszközöket. Miközben egyes közgazdászok az önszabályozó, a hatékony és az állandóan teljes foglalkoztatással járó piacok elméletét erőltették, szerencsénkre voltak más társadalomtudósok, akik egyéb megközelítési módokat is feltártak. Ide sorolandók például az ágens alapú modellek, amelyek a körülmények különbözőségét hangsúlyozzák, továbbá a hálózati modellek, amelyek cégek egymás közötti, komplex kapcsolódásait (például a dominószerű csődjét) elemzik. Itt van továbbá Hyman Minsky elhanyagolt munkássága a pénzügyi válságokról (amelyek gyorsan követték egymást a néhány évtizede tartó dereguláció kezdete óta). Léteznek emellett még innovációs modellek, amelyek a növekedés dinamikáját szeretnék megmagyarázni. A közgazdaságtan területén jelenleg végzett legizgalmasabb munkák kiterjesztik a tudományág határait, és bevonják a pszichológusok, politológusok és szociológusok kutatásait is. Emellett a gazdaságtörténetből is sokat kell tanulnunk, mert a pénzügyi innovációról folyó minden hírverés ellenére a mostani válság meglepő hasonlóságot árul el a korábbiakkal. Ez alól csak annyi a kivétel, hogy a pénzügyi termékek komplexitása csökkentette az átláthatóságot, ami fokozta a félelmeket az állami mentőakciók elmaradásától. Az eszmék igenis számítanak. Legalább annyira, ha nem jobban, mint az önérdek. A szabályozó testületek és választott tisztségviselőink politikai csapdába kerültek, miközben egyes érdekcsoportok nagyot nyertek a féktelen dereguláción és a szabályozási rendszerek alkalmatlansága nyomán. A felügyeleti hatóságok és a politikusok emellett intellektuálisan is csapdába kerültek, ezért a jövőben az eszmék gazdagabb eszköztárából kell meríteniük.
|
![[RDF Data]](/fct/images/sw-rdf-blue.png)