| rdfs:comment
| - A hírneves baloldali szerző, a "vörös kanonok" szerint a társadalmi mozgalmak fő feladata, hogy megértsék: léteznek alternatívái a jelenlegi kapitalista gazdasági rendszernek. Az ellenállás különböző mozgalmi körökben és szinteken jelen van és erősödik, azt azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. Egyelőre korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni – elméletileg és a gyakorlatban egyaránt. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. S mégis, ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat is szembehelyezkedik: a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus, amelyek egymással is "vitában" állnak.
|
| abstract
| - A hírneves baloldali szerző, a "vörös kanonok" szerint a társadalmi mozgalmak fő feladata, hogy megértsék: léteznek alternatívái a jelenlegi kapitalista gazdasági rendszernek. Az ellenállás különböző mozgalmi körökben és szinteken jelen van és erősödik, azt azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. Egyelőre korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni – elméletileg és a gyakorlatban egyaránt. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. S mégis, ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat is szembehelyezkedik: a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus, amelyek egymással is "vitában" állnak. A társadalmi mozgalmak számára az az alapvető feladat, hogy megértsék, valóban léteznek-e alternatívái a jelenlegi gazdasági rendszernek, amely meghatározó szerepet játszik gyakorlatilag az egész világon, beleértve a néhány szocialista országot is, amelyeket a piacgazdaságra való áttérés állapota jellemez. Vajon nem lenne-e jogos ellentmondani Adam Smith azon megállapításának, hogy a kapitalizmus olyannak fogadja el az embereket, amilyenek, az alternatívákat pedig olyanoknak, amilyeneknek látni akarjuk? Másként szólva, vajon nem minősülnek-e az alternatívák utópiának a közelmúlt eseményeinek fényében? Nyilvánvaló, hogy a szovjet blokk történelme sokak számára az összes alternatíva csődjének bizonyul, ami olyan ideológiai vákuumot eredményezett, amely csak “az egyetlen lehetséges gondolkodásmód”-nak hagyott helyet. Csak most fogunk hozzá azoknak az (egyébként nagyszámú) belső és külső okoknak a tanulmányozásához, amelyek a kelet-európai rendszerek csődjéhez vezettek (E. J. Hobsbawm, 1999. 483–517. o.). Ezenkívül, a kapitalizmusra jellemző pusztító munka planetáris méreteket ölt, míg a kapitalizmusban rejlő gazdasági és szociális ellentmondások egyre inkább elviselhetetlenné válnak. A különböző körökben, különböző szinteken fokozódik az ellenállás. Az egész világ alternatívák meglelésére törekszik. Azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. A “reális szocializmus” csődje végül is megértette velünk, hogy bármely változáshoz hosszú idő kell. Nyilvánvaló, hogy még túl korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni, mind elméletileg, mind pedig a gyakorlatban. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. Kínában és Vietnamban ez a vonzóerő képezi a kommunista párt legutóbbi előírásainak tárgyát, a globális integráció pedig nemzeti feladatnak tűnik. Még ha ki is dolgoznának bizonyos eredeti döntéseket, amelyek a piacgazdaság és a szocializmus kibékítését céloznák meg, ez a fajta politikai projekt a kapitalizmus logikájával lenne telítve, amely nem hagyna teret a manőverezésnek. Mindenhol a gazdasági és szociális szférára irányuló társadalmi kezdeményezések sokaságával találkozunk (kezdve az egyszerű túlélési stratégiáktól a különleges leleményesség szülte teóriákig), amelyek rendszerint a kapitalista piacgazdasági törvények keretein belül maradnak. És mégis ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat áll szemben – a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus.
|
![[RDF Data]](/fct/images/sw-rdf-blue.png)