abstract
| - 30px|Kódex-lap|link=Kódex|right A páncélzat, a fegyverek és a csataló drága dolgok voltak. A lovagnak csak a saját harci felszerelése nagyjából 45 tehén árába került. Ezen felül pedig még a családját és a kíséretét (fegyvernök, szolgák és ezek lovai) is el kellett tartania. Ráadásul a lovagi harc idővel külön szakma lett, amire évekig készültek, és folytonosan gyakorolni kellett – akárcsak a mai katonának az erőnlétet és a fegyverhasználatot. Pénzkereső foglalkozást tehát nem lehetett űzni mellette. Kevesen voltak elég gazdagok ahhoz, hogy ezt megtehessék. Hogy a lovagnak ne saját magának kelljen előteremtenie a harchoz szükséges dolgokat, az uralkodók gyakran kötelezték az országukban élő nagyurakat, hogy háború esetén bizonyos számú lovaggal támogassák a királyt. Tehát a nagyurak dolga volt a lovagot felszereléssel, és minden mással ellátni. A lovagok nem pénzt kaptak, hanem földbirtokot, s ennek a jövedelméből kellett magukat fenntartani és felszerelni. Cserében a lovag hűséggel tartozott az úrnak, akitől a födet kapta. Ezt a viszonyt nevezzük hűbéri rendszernek, a földet pedig, amelyet a lovag kapott, hűbérbirtoknak. Mivel eredetileg minden föld a királyé volt, s a nagyurak is csak tőle kapták, így a lovagok végső soron mindannyian a királynak tartoztak hűséggel. Ezt persze a történelemben sokszor másként látták egyesek – különösen a királlyal szembeszegülő nagyurak. Ezek néha magával az uralkodóval is harcoltak, és ilyenkor a királynak és a földesúrnak is hűséggel tartozó lovag nehéz döntés elé került: kihez is kell valójában hűnek lennie? A hűbéri szerződés köteleségeket rót a hűbérúrra és a hűbéresre (más néven vazallusra) is.
|