| abstract
| - A globális kapitalizmus célja a pénz felhalmozása a (feltételezetten) önszabályozó piacon keresztül. Ezért áll a pénz az ideológia középpontjában. Titok övezi, s az emberek a szentségek szentségeként kezelik. Még a "banktitoknál" is jobban tisztelik. Paul Frank, a német külügyminisztérium korábbi tisztviselője, felhívja a figyelmet a bankok architektúrájára; példaként említi a chicagói bankot, mely egy románkori katedrális stílusában épült. thumb|Ösztón-én vágybeteljesítő jelképei a reklámok terepe, valóság-tartalom nélkül. "A fogyasztók ... valószínűleg úgy találják, hogy az önmegjelenítés e kultikus formája egybevág azzal a ténnyel, hogy a kései kapitalista társadalmak elsődleges fontosságot tulajdonítanak a korlátlan pénzszerzésnek és a pénz birtoklásának. A pénz elsődleges prioritást élvez. Így logikus következmény, hogy ez a társadalom haszonbérletbe adja saját magát a profitszerzés érdekében. Ez a "mechanizmus", mely a kapitalizmus alapvető része, okozza annak összeomlását. A mennyiségi fejlődés arányai, bár látszólag javulást mutatnak, idézik elő a minőség-visszaesését." Ha a Német Bundesbank megjelenik a televízióban, a német márka templomának tűnik. Számos központi bank épült hasonló stílusban. Ez az, amiért Greider A templom titkai címet adta annak a könyvének, mely az Egyesült Államok egyik központi jegybankja, a Federal Reserve Bank magasabb hasznot ígérő monetarista politikára való -- 1979 körüli -- áttérésének folyamatával foglalkozott. A nagyközönség természetesen különösebb fenntartások nélkül elfogadja, hogy egy központi bank hatalommal bíró vezető testületét nem választhatja meg, bár az jelentősen befolyásolja azokat a feltételeket, amelyek közt a demokratikusan megválasztott kormány a gazdaságot és a szociálpolitikát működteti. Az is nyilvánvaló, hogy a rendszer központjában állókat nem vonhatják felelősségre azok, akiknek sorsát ez befolyásolja. Előbbiek csak a tőke tulajdonosainak, vagyis azok pénzfelhalmozási érdekeinek tartoznak felelősséggel. Ez az a forma, melyben a tőke tulajdonosai még manapság is korlátok közé szorítják a valóságos demokráciát. Locke világossá tette, hogy a tőkés állam szándéka kezdettől fogva ez volt. Azoknak, akik csupán saját munkaerejüket birtokolták, s a termelőeszközöket nem, kezdetben ennek megfelelően kevesebb joguk volt, előfordult, hogy szavazati joggal sem rendelkeztek. Manapság a függőségben álló bérmunkásoknak joguk van részt venni egy "időszakos kormány" megválasztásában, de -- ha nem tulajdonosai az anyagi javaknak -- nem befolyásolják a pénz erejét, mely bármilyen formális szociális, gazdasági vagy ökológiai döntés kíméletlen hátterét alkotja. Ez visszavezet bennünket a demokrácia koncepciójához, amint azt részletesen kifejtették a Bush elnök számára megszerkesztett Santa Fé II dokumentumban. Mindazonáltal a szabadság kifejezésben valami más is utal egyfajta ideológiai kapcsolatra. A szabadságot itt a magánvállalkozások és a tőkepiac szabadságaként definiálják. Láthatóan ezt tekintik a társadalmi szabadság valamennyi formája alapjának, ugyanakkor tény, hogy a liberális és neoliberális koncepciók szerint a szabadság a piac szabadságát jelenti. A piac szabadsága, a tulajdon és a pénz felhalmozásának szabadságaként értelmezve -- amit Locke nem csupán őszintén leírt, de aminek gyakorlatához bölcs embereket követelt, hogy teljesüljön a Föld legyőzésének parancsolata --, belső egyenlőtlenséget tartalmaz. A piac szabadsága csupán oda vezethet, hogy az erős erősebbé, a gyenge gyengébbé válik. Ezért követelte a keyneziánus Fordizmus, hogy a szociálisan érzékeny állam e trend ellen dolgozzon. Manapság azonban, a neoliberalizmus közepette, a piacok felszabadultak a szabályozás alól, és a szociális szolgáltatások szisztematikusan visszaszorultak. Ez csökkenti a piaci esélyeket azok számára, akik nem birtokolnak anyagi javakat. Valóban, minél inkább a peremre szorulnak, annál jobban kirekesztődnek a formális piacról (amint az manapság történik a világ népességének túlnyomó többségével). Mindez azt mutatja, hogy a piaci liberalizmus és neoliberalizmus viszonyai között a szabadság csupán ideológiai illúzió. Az erősek piaci szabadsága nem csupán az alapvető társadalmi kérdések -- mint például az igazságosság vagy a környezet megóvása a jövendő generációk számára -- terén születő közös döntésekbe való beleszólás lehetőségének politikai szabadságát rombolja le, de rombolja önmagát is, vagyis a piac gyengébb résztvevőinek szabadságát. Mindazokat, akik nem alkalmazkodnak a pénzfelhalmozás szabadságának ideológiájához, s ehelyett a politikai demokrácia alapjaként gazdasági demokráciát követelnek, társadalmilag nemkívánatos, konszenzusra képtelen radikálisoknak bélyegzik -- ez az ideológiai hadviselés legegyszerűbb formája. Ha maga a társadalom aktivizálódik és ezek a "radikálisok" túl nagy hatalomhoz jutnak, az egyébként alacsony intenzitású konfliktus kiterjedhet, s akár még gyilkosságokhoz is vezethet. Ha a bankárok: őszentsége, a Pénz felhalmozási rendszerének főpapjai, akkor az akadémikus közgazdászok (akik megpróbálnak "objektívek" maradni) lesznek a tanítók és a vének. Nem véletlen, hogy a németeknek megvan a maguk "Vének Tanácsa", mely időről időre elemzi a gazdaságot. Az ő dolguk, hogy feltárják és tanítsák a liberális és neoliberális koncepció szellemében működő önszabályozó piac törvényeit. Nem véletlen, hogy Adam Smith magát a nemzeti gazdaság Newtonjának tekinti. A tudományt és a gazdaságot szabályozó mechanisztikus, matematikai törvények új felfogása, amely a Felvilágosodás korában fogalmazódott meg, az egész emberi, társadalmi és természeti létre ráerőltetett absztrakció. A legalapvetőbb törvény pedig a tőkefelhalmozás valósága. Ennek megfelelően az árucikkek és bevételek növekedésének normája, vagy elvontan kifejezve, a nemzeti össztermék monetáris értéke, mára a gazdaság teljesítményének és sikerének mérföldköve lett anélkül, hogy valaki is megkérdezné, ez a fajta eredmény valóban hasznos-e az élet szempontjából. Közismert tény, hogy például a közúti balesetek vagy a folyóvíz-szennyezések egyaránt növelik a nemzeti összterméket. Susan George és Fabrizio Sabelli írtak egy könyvet, mely a Hűség és hitel: a Világbank időtlen birodalma sokatmondó címet viseli. Bemutatják, hogy a Bretton Woodds-i intézmények hogyan testesítik meg különböző módokon a vallás rendszeréhez hasonló, az egyházi hierarchiára emlékeztető szervezetek által irányított "féktelen szabadpiaci kapitalizmus programjának látható karját". A "szerkezet-átalakítás" programja rossznak és ártalmasnak bizonyult valamennyi olyan ország számára, mely kölcsönöket vett fel (a hitelt kibocsátók számára persze épp ellenkezőleg). A fejlődés eme irányvonalain keresztül történő javulást ígérő jóslatok egyike sem vált valóra. Tudományosan kellett volna korrigálni az előfeltevéseket és elméleteket, miután bebizonyosodott azok használhatatlan volta. A Bank és az IMF neoliberális ideológiájának rendszerével azonban nem ez történt a nyolcvanas években. Ellenkezőleg, vasököllel vertek keresztül egy olyan szervezetet, amely egypártrendszerre, vagy egy vallási szektára emlékeztet. Van néhány megrázó hasonlóság a Bank jövőképe és a jobboldali neo-konzervatív fundamentalista vallásos rendtartás között, mely számos északi országban növekvő tendenciát mutatott a nyolcvanas években ... a misszionáriust a neoklasszikus közgazdász helyettesíti ... aki az alacsony fejlettségi fokon állókat a megváltás útjára segíti ... A hitelnyújtás egyfajta adomány, egyfajta sarc; a szerkezetátalakítást célzó intézkedések, melyek biztosítják, hogy a hiteleket vissza tudják fizetni, úgy működnek, mint a keresztáldozaton át történő megtisztulás rítusa ... a Szót csak egyféleképpen szabad értelmezni. A felzárkózás alternatíváit az indítványozók eleve elutasítják, mondván, hogy azok veszélyesek, irreálisak vagy irrelevánsak. Ha a piac láthatatlan keze, mint valami istenségé, túlmutat a halandók puszta ellenőrzésén, ha a megváltás útja áldozatot és vezeklést követel, nincs olyan emberi szervezet, még kevésbé olyan egyén, akit felelőssé lehet tenni a piac működésének következményeiért." Ezen a ponton rá kell mutatnunk, hogy a feltételezetten objektív neoliberális közgazdaság-tudomány alapjában véve ideológiai jellegű, amennyiben jogot formál a felelősségre az egész gazdasági életért. Ez nem elméleti probléma, hanem a gyakorlat egyik hatalmas tapasztalata. Egyfelől kapcsolatban áll azzal, hogy az átlagember hisz a szakemberekben, ami megakadályozza, hogy érzékelje a problémákat és döntsön olyan kérdésekben, melyek alapvető hatást gyakorolnak életére. Másfelől az az ideológia, mely szerint a természet törvényei irányítják a gazdasági folyamatokat, annak a nézetnek a kialakulásához vezet, hogy "áldozatot kell hozni" a jövőbeni fejlődés érdekében, mint valami bálvány előtt, anélkül, hogy bárki megkérdezné, ugyan mi fog fejlődni, és kinek az érdekében történik mindez. Ez az ideológia arra kényszeríti áldozatait, hogy elhiggyék, ők nem a társadalmi és politikai döntések, hanem a jelenleg végbemenő természeti csapások áldozatai. Latin-Amerikában a felszabadító teológusok intenzíven feltárták, hogy a totális piac neoliberális koncepciója miként szedi áldozatait. Az iskolák és az egyetemek említésén túl a titkosszolgálati dokumentumokban a médiumokat emelik ki "a természeti források és a stratégiai fontosságú nyersanyagok birtoklásáért és elosztásáért" folytatott harc kulturális csatatereként. Vannak ennek nyilvánvaló és rejtettebb motívumai egyaránt. Ami nyilvánvaló, az a hirdetések ereje. A reklám a piac, a piaci erők és a piaci ideológia közvetlen megnyilvánulása. Elemzésünk szerint a pénz és az életet (vélten vagy valósan) segítő eszközök korlátlan felhalmozásának igényét serkenti, vagyis fogyasztásra ösztönöz. Ez a rettentő mechanizmus nem csupán azokat irányítja, akik nagy vásárlóerővel rendelkeznek, hanem azokat is, akik csupán vágynak erre. Például Kelet-Európában a szocializmus idején az embereket a német márka és a fogyasztási javak iránti vágy vezérelte anélkül, hogy észrevették volna e kísértésbe ejtő "csodák" negatív hatásait. Eltekintve az olyan területektől, mint Kelet-Németország, ahol az anyagi javakat hozzáférhetővé tették annak érdekében, hogy politikai okokból csillapítsák a társadalmi feszültségeket, a "változó gazdaságokban" élő emberek különösen megszenvedték a ráébredést a durva valóságra. Valójában nem csupán a reklám, de a tömegkommunikáció egész struktúrája is a piacot szolgálja. Az információkat kevés kivétellel egyperces adagokra bontják és így továbbítják, tehát a háttér, a kérdések közti összefüggések és az alternatívák rejtve maradnak. Továbbá valamennyi igénybe vett hírügynökség nyugati kezekben van. A Harmadik Világ ügynökségét, az IPS-t, szándékosan -- botrányosan -- kevéssé használják ki. Nem véletlen, hogy ide jutottunk. A médiapiacot egyre kisebb számú nagyvállalat uralja. Ennek az a legnagyobb veszélye, hogy az egyedi, független kultúrákat tönkreteszi a világkultúra, amelyet a multinacionális cégek árulnak, amelynek egyetlen célja a profittermelés, s amely leépíti az emberek társadalmi ellenálló-képességét.[5] Mindehhez hozzájárul, hogy a bankok kifejlesztették saját információs hálózatukat, mely még a kormányok hasonló hálózatánál is gyorsabb. E. S. Hetman és N. Chomsky a Konszenzus-gyártás (Manufacturing Consent) című könyvében összefoglalta a "tömegkommunikáció politikai gazdaságtanának" helyzetét. Elméletük szerint a média a jelenlegi neoliberális piaci társadalomban csupán azt a célt szolgálja, hogy elősegítse a gazdaság és az állam domináns érdekeinek támogatását. Ez magyarázatot ad arra, hogy bizonyos dolgokat miért nem közöl, hogy hol torzítja vagy rejti el az igazságot, s különösen, hogy hol manipulálja a befogadókat, a tudattalan szintjén. Ez az elemzés ugyan az Egyesült Államokban keletkezett, ám az európai közszolgálati tömegtájékoztatás igen gyorsan alkalmazkodik a kereskedelmi médiumok stílusához.
|
![[RDF Data]](/fct/images/sw-rdf-blue.png)