| abstract
| - A Humanista Közösség párbeszédei - 1983 Mert abból a dilemmából indulunk ki, amely nem ismer középutat: növekvő béke vagy növekvő pusztítás. Ha az “nyugalomnak” nevezhető, hogy az elmúlt tizenöt évben - az ENSZ adatai szerint - hárommillió embert gyilkoltak meg, mi történne, ha felborulna az egyensúly? Mindenesetre, voltak kisebb háborúk, de általános pusztításról nem beszélhetünk. Ha ahhoz a hárommillióhoz hozzáadjuk a sebesült és a tartósan rokkanttá vált emberek számát, és ezt beszorozzuk a túlélő szülők, gyerekek, párok és rokonok számával, világossá válik, hogy hány embert érint közvetlenül a fizikai erőszak, és hogy ez a szám jelentősen meghaladja jónéhány ország összlakosságát. Nem szükséges a fizikai erőszak közvetlen eredményeként jelentkező elpusztított vidéki tájakat, falvakat és városokat, a kivándorlók és menekültek tömegeit, az éhséget, a betegségeket és a reményvesztettséget emlegetni ahhoz, hogy megértsük, ez a sokak által említett “nyugalom” a konfliktusok középpontjától csak sok-sok mérföldre érezhető. Ez igaz, azonban a “katonai hatalmi egyensúly” elmélete a fegyverkezés növelését, nem pedig a csökkentését teszi lehetővé. Miért nem inkább a leszerelés felé irányítják az egyensúlyt? a technikai fejlődésnek köszönhetően lerövidült távolságok miatt a nagyhatalmaknak bizonyára egyre nagyobb, az érdekeltségeik szempontjából létfontosságú területeket kell megvédeniük. Eszerint eljön az az idő, amikor nem lesz a Földön egyetlen olyan hely sem, ami nem létfontosságú valamilyen szuperhatalom számára, és onnantól kezdve búcsút mondhatunk a szabadságnak, a jogainknak, az igazságnak és minden hatalommal nem bíró nemzetnek. Ez nem így van, hiszen kis országok is részt vesznek a fegyverkezési versenyben. Vessen egy pillantást a térképre, hogy hol történnek a fegyveres konfliktusok, és látni fogja, hogy sokkal több van belőlük a nagyhatalmak perifériáján. Úgy tűnik tehát, hogy a fegyvergyártók nagyon szívesen ellátják a “rászorulókat”, mivel a fejlődő országokban a fegyverpiac is felszálló ágban van. Csakhogy ezen országok esetében, ha az éves költségvetésük 30%-át katonai kiadásokra és nem termelő tevékenységekre költik, akkor külföldi adósságuk és a szegénység megsokszorozódik. A fegyverkezés alapvetően a gazdasági hadviselés egyik formája, ahol az egyik oldal termelő forrásokat próbál elvonni a másiktól. Aztán az összes elavult és megmaradt anyagot más területeken kell elhelyezni azért, hogy a korábbi befektetéseik a lehető legjobban megtérüljenek. A nagyhatalmak növelik a katonai potenciáljukat, konfliktusokat gerjesztenek a külterületeken, és gazdasági függőséget alakítanak ki a környező országokkal. Másrészt, mivel már az egész világon lesznek ún. “létfontosságú érdekeltségi pontjaik”, mindegyiküknek - közvetlenül vagy közvetve - fegyverekkel kell megvédeniük azokat. Lehet, hogy ez ma még csak a saját határaikat jelenti, holnap már a kommunikációs eszközökhöz is hozzáférnek, aztán pedig sorra kerülnek a meleg égövi tengerek, az olajkutak, a létfontosságú nyersanyagok, és így tovább egészen a világűrig. Pontosan. A nagyhatalmak nem akarnak totális háborút, amelyben ők is megsemmisülnének. De fontolóra veszik egy korlátozottabb nukleáris háború lehetőségét. Bár az atommonopólium viszonylag kezelhető, senki sem lehet biztonságban egy kisebb hatalom által kiváltott balesettől, vagy egy kisebb csoport zsarolásától. Igaz, hogy egy nukleáris holokauszt végzetessége még nem bizonyított, de mivel ez egy nem annyira távoli eshetőség, minden gondolkodó embernek a béke lehetőségének érdekében kellene cselekednie. Továbbá, ha a dolgok így folytatódnak, akkor senki sem kerülheti majd el, hogy olyan környezetben éljen, ahol kisebb konfliktus vagy hagyományos értelemben vett összetűzés ne fordulna elő, a nagyhatalmak által támogatott hadviselő akciók eredményeként. Ez nem egyéni vagy csoportos akarat kérdése. Ez inkább azon rendszer válságának a kérdése, amely a katonai fejlesztésekkel együtt jár. Például előfordulhat, hogy az adósságokat nem fizetik és a pénzügyi rendszer összeomlik; bizonyos létfontosságú erőforrások kiapadhatnak; katonai szövetségek felbomolhatnak.... az embereket érintő gazdasági megszorítások a fennálló rendszer irányultságának változását idézhetik elő. Az erőszak elérhet egy olyan szintet és annyira megfertőzheti a mindennapi életvitelt, hogy a személyes biztonság jelentős mértékben lecsökkenhet bármely városban, még fényes nappal is. A terrorizmus, a bűnözés, az agresszió és az igazságtalanság bármely szinten társadalmi robbanáshoz vezethet. Egy rendszer átfogó válsága esetén az irányítási mechanizmusok összeomlanak, és az emberek a szenvedésüket okozó tényezők ellen fordulnak. Az emberek szeretik a békét, de ha a vezetőik erőszakos összetűzésekbe sodorják őket, akkor ők maguk is erőszakosan fognak reagálni. Ez nem akarat kérdése. A rendszer általános válsága elválaszthatatlanul kötődik annak hadviselési fejlődéséhez, amely viszont olyan feltételeket teremt, amelyek következtében az egész rendszert aktívan elutasítják majd. A lényeg az, hogy tudatában kell lennünk és másokkal is tudatnunk kell, hogy az erőszak gyakorlása minden területen csupán a rendszer tevékenységi módszerének lefordítása. Most nem arról van szó, hogy vitát nyissunk arról. mit értünk “emberi természet” alatt. Az ilyenfajta gondolkodás ellenkezik az emberi fejlődéssel. Az az igazság, hogy ebben a kritikus időszakban és a közeljövőben is lehetséges a béke, ha az emberek ráébrednek, hogy az erőszak része a rendszer módszertanának. Következésképpen, a válság legyőzhető, ha az erőszakmentesség módszertanával szállunk szembe vele. Semmi esetre sem! Abban az időben a diktatúrák lehetségesek voltak, mert az erőszak burjánzott (majdnem annyira mint jelenleg). Hogyan fejlődhetne ki a fasizmus erőszakmentes környezetben? Egy adott jelenséget nem lehet elválasztani a körülményektől. Ha egy már kifejlődött nácizmust állítunk szembe egy erőszakmentes környezettel, szándékosan félreértelmeznénk a javaslatot. A dolgok éppen fordítva működnek: diktatúrák nem jöhetnek létre erőszakmentes környezetben. Ez elvileg igaz. De amint egyre sürgetőbbé válik az általános válság és az emberek biztonsága veszélybe kerül, az emberiség egy széles rétege szinte ösztönösen beolvad a békemozgalmakba. Ebben az értelemben valóban új szakaszba léptünk. Ha számításba vesszük azt a több millió embert, aki Európában - beleértve a Szovjetuniót is - megmozdult a béke érdekében, ha figyelembe vesszük a hétszázezer New York-i demonstrálót (mindez 1982-ben), világosan látszik, hogy egy új helyzet kezd megmutatkozni a kollektív tudatban. És ezek a demonstrációk nyomást gyakoroltak a hadviselés támogatóira, hogy gondolják át újra az álláspontjukat. Természetesen ezek a kifejezésmódok még strukturálatlanok voltak, de el kell ismernünk, hogy sikeresen elérték a véleményformálókat, és még a politikusokat és a vallási vezetőket is. Ők nyilvánvalóan kiélezik erőiket a béke érdekében. Azt kell válaszolnom, amit az előbbiekben: ez nem egyének vagy csoportok akaratának kérdése. Elkerülhetetlen, hogy a rendszer általános válságával együtt járjon a békemozgalmak oly módon történő erősödése, hogy társadalmi nyomást gyakorolva elkezdik az államok orientációját a maival ellentétes irányba terelni. Ami az ebben a folyamatban való részvételt illeti, két dolgot kell észben tartani: felvilágosítás és mobilizáció. Vagyis tisztázd önmagad és mások számára is a problémát, és ezzel egy időben mozgósítsd a környezeted a béke irányába. Nem sokan tudják, hány millió dollárt költünk fegyverekre percenként. Kevesen tudnak arról, hogy fejenként hány tonna robbanóanyag jut a Föld 4,3 milliárd lakójára. A nagy többség nem is vesz tudomást arról, hogy hány kórházat, iskolát, egyetemet és kutatási központot lehetne építeni a honvédelmi költségvetésből. Csak néhány hozzáértő van abban a helyzetben, hogy meg tudja becsülni azoknak az élelmiszereknek a mennyiségét és minőségét (mindenesetre rendkívüli számát), amelyeket ekkora pénzösszegből elő lehetne állítani; vagy azokét a terméketlen területekét, amiket termővé lehetne tenni, és azokat a lepusztított földekét, amiket helyre lehetne belőle állítani. És természetesen még mindig nem láttuk az ökológiai tudat teljes ébredését, amely idővel segít száműzni az emberiség és a természet ellen elkövetett bűnöket; különösen azon hadviselő csoportok mohósága által táplált bűnöket, amelyek közömbösek a radioaktív és a vegyi szennyezéssel szemben. Az átlagpolgár egyszerűen nem gondol arra a lendületre, amit ezek a jelenleg kevésbé támogatott területek fognak kapni akkor, amikor a fegyvereket fejlesztő eszközökre váltják, mivel ezt az információt szándékosan elhallgatják előlünk. Végül, semmilyen erőfeszítést nem tettek azért, hogy tájékoztassák az embereket arról, hogy mennyivel több lenne a jövedelmük, mennyivel magasabb lenne az életszínvonaluk, és mennyivel több lehetőségük és nagyobb biztonságuk lenne, ha a fegyverkészleteket csökkentenék. A béke érdekében végzett munka azt jelenti, hogy a pontos adatok alapján felvilágosítunk másokat ezekről a témákról, hatékonyan tájékoztatjuk azt a környezetet, ahol élünk és dolgozunk, informáljuk azokat a vallási és politikai közösségeket, amelyekben részt veszünk, úgy, hogy minden lehetséges eszközt felhasználunk ennek az információnak a terjesztésére. Egy társadalmi erő kifejlesztése érdekében észben kell tartanunk mindent, ami szervezett módon, konkrét tevékenységeken keresztül és erőszakmentes módszerek alkalmazásával ad iránymutatást a társadalom minél szélesebb rétegeinek mozgósításához. Szerveződés útján. Egy olyan szerveződésre van szükség, amely rávilágít az emberiség legnagyobb hibáira: a fizikai, gazdasági, faji és vallási erőszakra. Egy olyan szerveződésre, ami közvetlen kommunikációra (nem pedig közvetett, mint a tömegtájékoztatási eszközök) alkalmas központokat képes létrehozni. Végül, egy olyan szerveződésre, amely minden ember számára lehetővé teszi az önmagával történő kommunikációt, és amely megtanítja, hogy hogyan hatástalanítsuk a bennünk rejlő erőszakbombát. Ezért tehát olyan, az emberek közötti közvetlen kommunikációt elősegítő központokra épülő struktúrára van szükségünk, ahol minden résztvevő új, az erőszakmentesség által ihletett hozzáállást sajátíthat el az élethez. Ennek a szervezetnek képesnek kell lennie arra, hogy az emberiség egyre növekvő rétegeit az erőszak elleni közös front felé irányítsa. A szerveződés ugyanabban a környezetben kell hogy történjen, ahol a mindennapi tevékenységeinket végezzük. Munkahelyeken, iskolákban, a szomszédságban, családi és baráti körben. Kétségtelen, hogy mindenhol, ahol napi tevékenységeinket végezzük, jelen vannak az elnyomás és az erőszak különböző formái. Ezen körülmények között kellene a leginkább képesnek lennünk a tisztázásra és a mozgósításra a fizikai, gazdasági, faji és vallási erőszak ellen. A legnagyobb és legtávolabbi cél egy békés társadalom létrehozása; de minden egyes különböző környezet a tisztázás, a mobilizálás és egyetértés esetén az elkötelezettség sajátos és kézzelfogható lehetőségeit nyújtja. Az általános következtetéseket gyakran egyedi esetekből vonjuk le. Ezért ott, ahol a mindennapi tevékenységeinket végezzük, azáltal, hogy az elszenvedett igazságtalanságokkal szemben tanítjuk és gyakoroljuk az erőszakmentességet, kezdjük el megérteni a társadalom és végül az egész emberiség általános problémáit. A békés világ eszménye a tényleges gyakorlatban és a mindennapi kötelezettségeinkben kezd majd el megvalósulni, abban a környezetben, ahol élünk, és ahol küzdenünk kell a pozitív változások eléréséért. Az előzőekben elmondottak alapján két szintet kell megkülönböztetnünk: az egyik az általános értelemben vett pacifizmus, a másik pedig a hétköznapi életben megvalósuló erőszakmentesség. A pacifizmus mint a háborúkra adott spontán reakció kezdetnek jó. Azonban az ilyenfajta megnyilvánulások strukturálatlanok, hacsak nem társul hozzájuk az igazságért, a megkülönböztetés-mentességért és az emberek nemzetközi testvériségéért folytatott harc. Azok a tömegek, akik azért gyűlnek össze, hogy kifejezzék a bombázásokkal szembeni ellenállásukat, később feloszlanak és egyenként hazamennek, hogy folytassák napi teendőiket, mintha a főbb problémáktól elkülönült világban élnének. Ezt a rést, ami az általában vett pacifizmus és a napi tevékenységek között van, koherens módon kellene áthidalni. Az erőszakmentesség a pacifizmus cselekvési módszere, így a társadalmi szenvedéstől való megszabadulás legjobb eszköze is. Az erőszakmentesség egy „vákuumon” keresztül működik: az erőszakos cselekmények jelzésére, az erőszak elutasítására és az azzal való együttműködés megtagadására sarkall, és végül, az intézményesített igazságtalanságok ellen, polgári engedetlenségre buzdít. Amint a rendszer általános válsága rosszabbodik, a spontán, naiv vagy szentimentális pacifizmusnak szükségszerűen alkalmaznia kell az erőszakmentesség eszközeit. Ha a korai pacifizmus háború nélküli világ után vágyakozott, az erőszakmentesség még tovább fejleszti ezt az eszmét, és a Föld emberivé tételét tűzi ki célul. Azonban ezt az emberivé tételt minden egyes embernek a saját közvetlen környezetében kell elkezdenie, hatékonyan, kitartóan, vagyis szervezett formában.
|
![[RDF Data]](/fct/images/sw-rdf-blue.png)