| abstract
| - Mit kell tennünk a bizalom építése érdekében? Először is fontos megértenünk: a bizalom felépülése és leépülése nem szimmetrikus folyamatok. Miközben a leépülés megindulásához néhány szórványos negatív tapasztalat elégséges, a bizalom felépüléséhez pozitív, egymást szisztematikusan megerősítő tapasztalatok tömege szükséges. Másodszor, a bizalomépítés stratégiája szempontjából fontos lenne tudnunk, hogy mélyen gyökerező kulturális tradíciók hiányában, illetve azok kiegészítéseképpen milyen gondosan megtervezett intézményi innovációk alapján lehetséges a bizalom-teli kapcsolatok felépítése. Azt, hogy valószínűleg sokat számít az intézményi berendezkedés milyensége is, illusztráljuk itt egy Thomas Schellingtől származó példával. Képzeljük el, amint emberek egymás mellett ülnek, és újságot szeretnének olvasni. „Ha mindenkinek 100 wattra van szüksége ahhoz, hogy olvasni tudjon, és mindenki a szomszédjától a saját égő mintegy felének megfelelő fényt kap, és mindenkinek csak 60 wattos égője van, akkor mindenki tud olvasni, ha saját maga és két szomszédja egyaránt égve tartja a lámpát. Ha körbeülnek, mindenki égve tartja a lámpáját, ha mindenki más is ezt teszi, és senki, ha a saját szomszédjai nem teszik. Ha azonban sorba vannak rendezve, a szélen ülők nem tudnak olvasni semmiképpen, lekapcsolják a villanyaikat, és így lassan, de biztosan minden lámpa kialszik” – érvel Schelling (Schelling, 1978: 214). Ebből a példából két dolgot tanulhatunk: (1) bizonyos esetekben az egymásrautaltság és a koordinációs normák fontosak a kollektív célok elérése érdekében és (2) az intézményi berendezkedés igenis számít efféle relációsan érvényesülő közjavak esetében. thumb|270px|A társadalom az emberek kölcsönös segítése. A kormányzatoknak nagyon óvatosan kell eljárniuk a bizalom építése érdekében (persze ha egyáltalán van erre szándékuk), hiszen a bizalom és a társadalmi tőke többnyire nem a kormányzati tevékenységből fakadnak. Sőt, az államnak azzal is tisztában kell lennie, hogy a centralizált állam nemcsak úgy rombolhat bizalmat, hogy közvetlenül hierarchikus rendbe szervez és összetöri a horizontális hálózatokat, ha nem közvetetten is, ha az általa létrehozott intézmények gyengíthetnek/kiszoríthatnak elsődleges társadalmi közösségeket (pl. generációk egymásrautaltságát lazítva a társadalombiztosítás révén, családokat a gyermekintézmények és az oktatás kiterjesztése révén és más módokon). Az állam a legtöbbet akkor teheti a bizalom építése érdekében, ha mindent elkövet a tulajdonjogok, a közbiztonság és más közjavak előállítása érdekében. Fontos az is, hogy a köz intézményei a saját területükön fair, átlátható procedúrákat kövessenek, egyenlő mércével mérjék az állampolgárokat. Összességében tehát (ahogy a Közjó és Kapitalizmus Intézet 2009-es jelentése is kiemeli), a bizalom infrastruktúrájának erősítésére van szükség. Ha az állampolgár elfogadja (legitimnek tartja) őket, akkor bízik bennük, és ha bízik bennük, akkor a másik állampolgárokban is bízni fog. A bizalom építésének elengedhetetlen feltétele, hogy az egyes állami intézmények külön-külön is világossá tegyék saját küldetésüket, és annak érdekében tevékenykedjenek: számoljanak el az adóforintokkal, tevékenységükkel mindig a jó oldalon álljanak. Ennek megfelelően, ahol lehet, napi gyakorlatukkal és állásfoglalásaikkal a közmorál erősödését segítsék elő, és ne hagyják, hogy egyébként fontos jogintézmények bűnös gyakorlatokat is védelmezzenek. Bizonyos mértékig a szükségből erényt lehetne kovácsolni azzal, hogy megpróbáljuk megérteni és megértetni: nagy szüksége van az országnak azokra az intézményekre, amelyek ellenőrzik a mindenkori központi hatalmat és a kormányzatot. Az intézmények birtokbavételét, elfogadottságának növelését hozhatná magával, ha sikerülne bebizonyítani: a demokratikus intézmények lényegéhez tartozik, hogy egymást ellenőrző mechanizmusokkal nem hagyják, hogy valamiféle hatalmi egyensúlytalanságok a politikai közösség gazdasági és társadalmi túlélését veszélyeztessék. Fontos előrelépést jelenthet, ha az állam tartózkodik azoknak a tevékenységeknek az államosításától, amelyeket a civil társadalom és a magánszektor is el tudna végezni. Mindezeken felül az oktatás sokat tehet azáltal, hogy szubsztantív (lényegi, összefoglaló) értékeket is átad (nevel) az iskoláztatás alsó szintjein, és a szakmai ethosz (erkölcs) plántálását segíti elő a felső iskolai szinteken. (lásd az univerzális értékek katalógusa). Ezzel elősegítheti, hogy a közszolgái (a saját törzskari ethoszt, hippokratészi esküt, hivatásrendi előírásokat stb.) szem előtt tartva napi aprómunkával dolgozzanak a közbizalom kiépítésén (Fukuyama, 1999). Végezetül, az állam intézményei felvállalhatnak egyfajta proaktív szerepet is: igyekezhetnek azon, hogy a társadalomban épüljenek a köztes csoportok, helyi közösségek, valamint terjedjenek a segítő és önkéntes szervezetek. Ezzel azonban nagyon óvatosan kell bánni, mint ahogy azzal is, hogy a politikusok engedjenek a kísértésnek, és kommunikációs kampányokkal tegyenek kísérletet a lakosság értékeinek megváltoztatására. A gazdasági kultúra és a társadalom gazdasági és politikai intézményrendszere egymást kölcsönösen feltételezik, egymásból táplálkoznak, egymást építik vagy rombolják. Nem lehet ezért egyik vagy másik elemet kiemelni, egyiküket tartósan egy másik elé helyezni. Nem sok esélyünk van gazdasági reformokra akkor, ha nem vagyunk tekintettel arra a közegre, a gazdasági és egyéb kultúrának a konkrét állapotára, amelynek a megreformálásán dolgozunk; de akkor sincs sok esélyünk van a reformokra, ha nincs más kiindulópontunk, mint az, amit a közvetlen környezetünkben látunk. A helyzet tehát kissé paradox. Edmund Phelps Nobel-díjas közgazdász azt írja: „nagyon üdvözlendő és valószínűleg igen kedvező hatású lenne, ha a nem megfelelő gazdasági teljesítményt nyújtó országok polgárai körülnéznének, és összehasonlítanák attitűdjeiket más országokkal, feltéve magukban a kérdést: nem profitálhatnának-e az értékrendjük megváltoztatásából?” (Phelps, 2008: 30). No igen, de mi történik, ha azoknak a megváltoztatandó attitűdöknek a legkritikusabb része éppen a zártság és a magába fordulás? A feladat, legalábbis nem könnyű: „körülnézni” kutatói szinten annyit tesz, mint adatokat nemzetközi összehasonlító keretbe helyezni. De körülnézni egyéni szinten annyit tesz, mint utazni (költözni, másutt legalább ideiglenesen munkát vállalni), más nyelven kommunikálni, más nemzetek tagjaival beszélni, mások helyzetének megértésére nyitottnak lenni... – de tudjuk, ez sem erősségünk. Ilyen esetekben az ember természetesen az elittől vár változási szándékokat és tetteket. A World Value Survey kutatói egy nem régi cikkükben felhívják a figyelmet arra, hogy az emberi fejlődés három komponense: az egyéni anyagi erőforrások növekedése, az emancipatorikus értékek terjedése és a szabadságjogok intézményesítése együtt járnak (Welzel, Inglehart és Klingemann, 2003). Kimutatják azonban azt is, hogy az egyéni anyagi erőforrások és az emancipatorikus értékek az intézményesült szabadságjogokra hatnak, de elsősorban azáltal, ahogy ezt a fenti értékeket elfogadó elitek integritása és aktív szerepe lehetővé teszi. Ezt – miközben nézetüket teljes mértékben osztjuk – , azzal a figyelmeztetéssel egészíthetjük ki, amit Bibó István fogalmazott meg idestova hetven éve: „Ha pedig az derül ki, hogy a válság oka az elit mögött álló értékelési rend megingása, az elit teljesítőképességének a csökkenése, akkor az elitnek nem külön a szociális érzék fejlesztésével kell szerepének feladását elodázni, hanem igazi társas érzékkel, a társadalmi értékelésnek azokat az új szempontjait kell megkeresnie és elsősorban magára alkalmaznia, amelyek megfelelnek a megváltozott társadalmi közmeggyőződésnek és alkalmasak a közösség megzavart harmóniájának a helyreállítására” (Bibó, 1981b: 350)
|
![[RDF Data]](/fct/images/sw-rdf-blue.png)